Nem elfelejteni

,,Pedig nem is a felnőtté válással, hanem a felejtéssel van a gond..."

Közhelynek hangozhat, de felnőni nehéz.
Bár, igazából mindig is fel akartam nőni... nem tűnt másnak, mint hogy megtehetek mindent, amit most is, amit pedig most nem, azt majd igen, de akkor már legálisan. :)
De valljuk be, ez azért nem így van. Rengeteg dolgot így sem tehetünk meg, mármint persze az észszerűség határán belül sem (elképesztő, hogy az észszerű többé nem ésszerű, hanem észszerű. Eltemettük a magyar nyelvet :( -a szerk.) És ha még csak ez lenne az egyetlen gond...
Antoine de Saint-Exupéry tudott valamit. Igen, megint a közhelyek, A kis herceget mindenki ismeri, blabla... de ki az, aki érti is? Egy egyszerűnek tűnő történet, a B-612-es kisbolygóról, a naplementékről, rózsákról, egy rókáról, egy kis hercegről és egy pilótáról.
De vajon csak ennyi lenne? Hiszem, hogy nem.
Sokat halljuk, hogy amíg gyerek az ember, meg sem értheti. Hát én meg azt mondom, hogy felnőttként sem értheti! Talán, ott -azaz itt- a kettő között...
Amikor fogalmad sincs, hogy ki is vagy te magad. Hogy kik vannak körülötted, és ezer meg ezer csalódás ér, mert a világ, amiben már majdnem felnőttél, kezd eloszlani a szemeid előtt.
Mert már kezded elfelejteni, hogy milyen volt a B-612-es kisbolygón, ahol egy napon negyvenháromszor nézhetted meg a naplementét egymás után, ahol mindig gondosan kitakarítottad a vulkánjánjaidat..., de még ott élnek benned az emlékek...
Mert félsz, belőled is egy olyan felnőtt lesz, akit csak a számok érdekelnek, és nem tud majd rácsodálkozni a világra.
És akkor egyszer csak itt az a róka, akit megszelídítettél -és végső soron, aki megszelídített téged is. Valaki, aki várja az érkezésed, és ha késel, tudod, hogy összetöröd a szívét. Ezért mindent képes vagy megtenni, hogy vele lehess a megbeszélt időben, mert tudod, már megszelídítetted és felelősséggel tartozol feléje. És rájössz, hogy van egy barátod. Megtanulsz élni, használva a szivedet, majd rádöbbensz, rengeteg jelentéktelen dologra pazarolod néha az idődet.

Mert hiába osztod be az idődet a lecke írásra, a magolásra, a dolgozatokra való felkészülésre, az edzésre, a munkára, hogyha nem hagysz helyet benne élni is. Talán -hangsúlyozom: talán- rendjén van, hogy egy teljesítményorientált világba csöppentünk bele, mert igenis tennünk kell azért, hogy legyen belőlünk valaki. Azonban hiába leszünk bárkik is, ha nincs bennünk semmi élmény. Ha nem mondtuk azt, hogy ezt most kipróbálom, mert máskor úgyse fogom. Ha nem nevetünk eleget, mert mindent túl komolyan veszünk. Ha nem tanulunk meg mosolyogni az élet apró kis dolgain, ha elfelejtjük, hogy van még fantáziánk, csak használni is kéne, ne rozsdásodjon be...
És akkor körülnézünk.
Rengeteg felnőtt, akik belefáradtak a hétköznapokba, akiket nem dob fel az, ha hazafele naplementét látnak, ha nem nevetnek azon, hogy a köd miatt a sarokig se lehet ellátni, ha elfelejtik, hogy milyen volt a jéghidegben a tavon korcsolyázni...ha már csak a számok lebegnek a szemük előtt. A számok, a magyarázatok. És kikapcsolják a szivüket. Nem vállalják, hogy bekapcsolják..., hiszen akit megszelídítenek, az a sírás kockázatát is vállalja. És nem figyelnek még rád, mert te még nem vagy felnőtt... Beleszédülünk az elkeserítő rémületbe. Lehunyjuk a szemünk, hogy legközelebb újból tisztán lássunk.
Majd körülnézünk.
Gyerekek, akik a kulcstartódon lévő londoni busszal is úgy tudnak játszani, mintha valódi kisautó lenne, még akkor is, ha csak az első kerekei mozognak. Akik ha egyszer megszeretnek, onnantól kezdve mindig odarohanva, átkarolva, bújócskázva szaladnak oda hozzád, mert tudják, hogy a barátjuk vagy. Akik hallgatnak rád, mert feltétel nélkül megbíznak benned. Picúrok, akik minden sarkon elmondják, hogy ,,ott a Hold!", te meg mindig nevetve válaszolod, hogy az még mindig ugyanaz... :) Akiket felvidíthatsz azzal, ha a hideg reggelen, a buszra várva a kezüket dörzsölgeted, hogy ne fázzanak, mert ez azért viccesen néz ki :) ....a szeretettől olvadozik a szived, hiába van odakinn -2 fok.
Majd este, hazafele, a buszról a csillagokat nézed. Keresed a sajátod, de még nem látod. Talán, még túl kicsi a fénye, hogy észrevedd. Próbálsz rájönni, hogy most akkor gyerek maradj még egy kicsit, vagy belépj-e a felnőttek világába. Az émelyítő érzés magával ragad, hiszen félsz, a kis herceg hamarosan elmegy, de te nem akarod őt elfelejteni.
Leszállsz a buszról, gyorsan felkapod a görkorcsolyádat, majd a cipődet a kezedben lóbálva elindulsz, hogy igenis megkeresd azt a csillagot, ami csak a tied.
Közben pedig nevetve az autóból kibámuló emberekre -akik nem fogják fel, miért jó neked mínuszokban görkorizni a sötétben- rájössz, hogy nem kell teljesen felnőnöd, mindig megőrizhetsz egy darabkát a B612-es kisbolygóról.

Csak egy a feladat: ne felejtsd el...

Szavazzatok! :)

Kedves Olvasóim! :)<3

Kérlek szavazzatok a valasztas.diakparlament.hu oldalon rám! :)
Köszönöm :)

,,Szabó Veronika vagyok, 16 éves, a Dunakeszi Radnóti Gimnázium kilencedik osztályába járok, tavaly angol nyelvi előkészíto évfolyamot végeztem.

Mindig is szerettem, és lételemem volt a közösségi életben való részvétel, programok szervezése (mint pl.: gólyatábor, sulis bálok, bulik, osztálykirándulás).

Mit szeretnék elérni? Hogy az iskola mindannyiunk számára élhetőbb környezet legyen. 

Ki ne gondold volna már arra, hogy az iskolája mennyivel fejlettebb lehetne? 

Hogy egy pár smartboard mennyivel megkönnyítené a diákok, és a tanárok életét? 

Szeretnék segíteni, hogy könnyebb, átláthatóbb legyen a tanulás, hiszen mindannyian 

ismerjük az érzést, hogy az egyetemi ponthatárok csak egyre feljebb csúsznak, mi pedig

 már nem tudunk ennél többet tanulni, hiszen a nap nekünk is csak 24 órából áll. 

Szeretném, ha nem lexikonoknak néznének minket, akikbe minden tudás beletölthető. 

Sokkal inkább felnövekvő emberekre, akiket inkább problémamegoldásra, 

emberi kapcsolatok kezelésére, a felnőtt életben fontos dolgokra tanítanának meg. 

Szeretném, ha meghallgatnák a mi véleményünket és figyelelembe is vennék azt. 

Mert mi élünk ebben, mi és a tanárok. Rajtunk kívül senki se tudhatja, milyenek a napjaink, 

mik az örömeink és a problémáink. Ha egyetértesz velem, és van valami, 

amit Te is megváltoztatnál, vagy éppen csak elindítanád a fejlődés útján, mert jó, 

de még nem elég, akkor szavazz rám! 

Azt már most megígérhetem, mindent meg fogok tenni, hogy a sulis éveid a legszebben teljenek!"

Élet - avagy azmiaz?

Az élet olyan, mint egy film.
Egy történet, amit egy nálunk hatalmasabb valaki írt meg, egy darab, amit egy nálunk nagyobb valaki rendezett meg, egy előadás, amire nincs főpróba. Minden élesben megy.

Mielőtt a színészek bemutatnak egy darabot rengeteg készület előzi meg a főpróbát.
Szerep- és szövegosztás, ruhapróbák, gyakorlás gyakorlás hátán, díszlettervezés, táncórák, beszédórák, korán kelés, későn fekvés, rohanás, eltévedés, sminkelés, sírás és nevetés.
Talán egyeseknek ez ijesztően hangzik, mások szerint egyáltalán nem nehéz dolog, mondván bárki meg tudja csinálni.
A helyzet az, hogy ijesztőnek nem ijesztő, és tényleg bárki meg tudja csinálni. De nem mindenki tudja olyan jól csinálni. Hogy milyen jól? Úgy, mint akinek ez a hivatása.
De egye-fene, ha ijesztő, ha nem, nehéz munka. Nehéz megtanulni rendesen beszélni, hangsúlyozni, vagy éppen kitartóan gyakorolni. Felállni ezer meg ezer esés után, és tovább menni azon az úton, amin elindultál. A téged érő kritikákat nem bántásnak venni, hanem -,mint mikor az emberek legóznak- építő kockákként használni, egymásra téve, minél magasabbra jutni.
És van még valami... biztosan vannak emlékképeid, hogy a filmek végén egy stáblista gördül le nevek ezreivel. Általában ez az a rész, amikor kikapcsolod a filmet, mondván ,,kit érdekel ez a sok noname név?"-hiszen nekünk általában semmit nem mond, hogy ki volt xy magyar hangja. Felőled más nevet is mondhatnának, az se tűnne fel. Nyugi, nekem se :)

Viszont akik együtt dolgoztak azon a filmen, azoknak sokat jelent ez a lista. Rajta van mindenki a sminkestől kezdve, át az összes színészen, egészen a díszlettervezőkig. Nekik minden névhez egy arc csatolható, és a legtöbbhöz még valamilyen emlékkép is, egy-egy mosolyra fakasztó mementó,
Ők ott voltak mindvégig, de a filmben csak pár személyt láthattunk közülük. Sőt, a játékidő alatt is leginkább csak a főszereplőre figyelünk. Mert így megy ez, egyszerre csak egy ember életére tudunk teljes mértékben figyelni.
És az élet is ilyen, nem? Csak egyetlen ember életére tudsz teljesen odafigyelni. Teljesen. Minden
egyes részére, rezdülésére, mondanivalójára, sőt még gondolatára is. Igen, a sajátodra.
Ha filmként néznéd vissza az elmúlt 5 éved, magadat látnád elsősorban, és magad mellett az embereket, A családodat, a barátaidat, a portásnénit- és bácsit, az eladót a boltból, a buszsofőrt, aki az agyadra megy, a fura fazonokat a strandon, akik azt hitték, az a kislány a te gyereked, pedig csak az unokatesód, a biztonságiőrt a H&M-ben, aki hülyén nézett rád, mert egy órán belül harmadjára mentél vissza hozzájuk... :)
Igen, a főszereplő te vagy. De mit sem ér egy jó film a megismételhetetlen mellékszereplők nélkül, akik mindig megfordítják a történet menetét, akik egy kis változatosságot hoznak az életbe.
És ha belegondolsz, nehéz ám az élet színpadán megállni.
Hiszen egyszerre vagy a saját életed főszereplője, és valaki más történetének a mellékszereplője.
A szerep adott, Te vagy Te.
Légy önmagad és lépj ki az élet színpadára. :)

Ölelés :)<3

Capoeira-az élet maga

,,Amikor eléred azt a bizonyos pontot az életedben, odakint az emberek azt várják, hogy megtörj. Néha a kezedbe kell venned az irányítást, hogy ne húzzon le a gravitáció és repülhess."

Néha elgondolkozom azon, mi olyan értékes abban az érmében, amivel fizetünk, hogy minél nagyobb szám van ráírva, annál többet ér. Pedig gondold meg jól: az csak egy vacak érme. Ha nem lenne így nyomva, és nem tudnád, hogy ez egy fizetőeszköz, elmennél mellette, mondván csak egy kavics.
De hisz' mi mással fizethetnénk? Mi az, ami van annyira értékes, hogy fizetőeszköznek véljük?
Talán, csak az időnk.
És ha kicsit továbbgondoljuk, akkor ezekben az érmékben is az időnk van benne.
Hiszen, amikor megdolgozunk ezért a pénzért, az időnket szánjuk rá.
Elcsépelt, agyonrágott mondás szerint mindenkinek arra van ideje, amire szeretné, hogy legyen. Félek, ez az egy mondat magában nem állja meg a helyét. Sokkal inkább gondolom úgy, hogy bár mindenkinek van ideje bármire amit szeretne, el kell döntenie, hogy mi az amit annyira fontosnak tart, hogy időt szakítson rá. És a sok „ezt is, meg ezt is, meg ezt is szeretném csinálni” mellett előre csúszik az, ami igazán fontos, és a többi csak mögé, ami kevésbé.

Van egy ismerősöm, aki lassan 5 éve capoeirázik (ez egy harcművészeti ág, amit nagyon szeretek, mert rohadtul látványos és megnyugtató :) ).
Ő például 5 éve heti 6-7 órát szán erre, iskola mellett. Gépezhetne iskola után egész nap, vagy tarthatna filmmaratonokat, de neki a capoeira fontosabb. Ezért arra szán több időt elsősorban.
De miért éppen ez? Mert szabadságot ad. Kicsit visszatérve, a capoeira tényleg egy harcművészet, ergo ami sportolás közben folyik, az harc.
Amit ott teszel, azzal megmutatod, hogy ki is vagy valójában. Minden egyes mozdulatod Rólad árulkodik. Bármelyik rúgással, ütéssel megsebesítheted az ellenfeledet. De nem teszed. Mert azt szeretnéd, hogy bízzon benned a másik, hiszen ebben a sportban feltétel nélkül bízni kell a másikban. Hiszen Te se szeretnéd, ha valaki szájba rúgna :)

És most kicsit átvonatkoztatva... a capoeira az élet maga. Igen, igen tudom, nem mindannyiunk tudja űzni ezt a sportot, de az életre szinte ugyanez igaz.
Szabadok vagyunk, szabad döntésekkel és a szabadság sokféle érzésével. Sok mindent megtehetünk, mondhatunk, vagy éppen gondolhatunk. De a szabadságunk mellett ugyanúgy ott van bennünk és körülöttünk a harc. Nem gondolom, hogy ez rossz lenne, hiszen minden harc más és más. Harcolunk a barátságainkban, önmagunk megtalálásában. És minden egyes ilyen helyzetben megmutatkozik, hogy kik is vagyunk valójában. Hogy miként használjuk fel a szabadságunkat, és mi mellett döntünk. :)
Mert végülis pont ezek a harcok fogják meghatározni az énünket, hiszen állandóan formálódunk közben. Döntsd hát el, hogy mire szánsz időt az életedben és harcolj!
Szabad vagy, a döntés a te kezedben ;)

Ölelés:)<3

Te is ,,menekült" vagy?!

,,Tanuld meg legyőzni a félelmet. 

Napjainkban ez az egyetlen művészet, 

amelyhez értenünk kell. 

Félelem nélkül szemlélni a dolgokat, 

félelem nélkül a helyes utat választani."

(Friedrich Dürrenmatt)

Az ember bekapcsolja a tv-t,rádiót, ne adj Isten, a mobilinternetét és ha egy kicsit is beengedi a tudatába a híreket, melyek országunkat -megkockáztatom- a világunkat érintik, akkor biztosan hall a ,,menekült-ügyről",ami nem csak hazánkat, de több más országot is foglalkoztat.
Nem is szeretnék ennek politikai vonalába most beleszólni,sem tizenhat évesen bárki felől ítélkezni, kommentet fűzni bármihez is, de ennek a nyomvonalán elindulva írnék pár sort.
A menekülésről. 
Maga a szó nem tartalmaz akkora tartalmat, mint ahogyan az első hallásra tűnik, nem igaz?
Menekülés.
Sőt, igazából vizuális típusként először egy csapat gyerek/állatcsorda jut eszembe, ami rohan a messzeségbe az őt üldöző valami elől. Nem?
Pár aprócska tény: fizikailag az elől menekülünk, amitől félünk.
Valami olyan dolog elől, ami vagy bánthat minket, vagy min. érzékenyen érint. És nem tudunk mit kezdeni vele. Nem tudjuk felvenni a harcot ellene. Nem merjük felvenni a harcot ellene.
Pár aprócska gondolat: lelkileg is ugyanez a helyzet,
Menekülünk. Megmenekülünk. Ha csak időlegesen is, de így van.
Meg merem kockáztatni, mindannyian félünk valamitől.
Valaki a változástól, valaki a változatlanságtól. Valaki a vizsgáztatótól, valaki attól, hogy ő vizsgáztat. Van aki, hogy ő sose talál valakit, s valaki attól, hogy ő meg még akkor is, mikor nem kéne. Olyan, aki attól, hogy elfogy, amiről írhatna, valaki attól, hogy nincs elég tinta a tollában. Valaki elaludni fél a rossz álmoktól, s valaki felkelni a szép álmokból.

Különbözünk és a félelmeink is különböznek.
Vannak félelmek, amik ellen nem merünk kiállni. Abban a pillanatban nem.
Vannak emberek, akik elmenekülnek a félelmeik elől.  És az, hogy elmenekülünk valami elől, csak egy dolgot jelent... azt, hogy az a valami még mindig él, csak kicsit távolabb, mint mi. Bármikor újból ránk találhat, hiszen még van, valahol. Ha elmenekülünk egy háborús helyről, ott a harc tovább folyik. Csak mi nem vagyunk ott.
Vannak félelmek, amik ellen ki merünk állni. Amiknek a szemébe merünk nézni... ott, abban a pillanatban.
Vannak emberek, akik a félelmeiket megoldandó feladatként kezelik. Akik azt mondják egy idő után, a megfelelő pillanatban, hogy elég volt. Akik félnek, de nem menekülnek. Többé már nem.
Talán nem első nekifutásra, sőt, nem is a másodikra, de legyőzik a félelmeiket. Nem kell menekültnek lenniük.
Hiszem, hogy életünk sok apró pillanatból tevődik össze. Hogy minden egyes másodperc meghatározó része annak a majd' száz földi évnek, amit itt töltünk.
És tudod mit még? Azt, hogy vannak pillanatok, amik megmutatják, kik vagyunk igazából. Igen, vannak olyan különösen megrázó pillanatok, amik mély emlékeket hagynak bennünk, olyanok, amik formálnak minket. Az egész énünket, az embert, akik vagyunk.
A kérdés adott, a választás a tied. 
Szembe nézel a félelmeiddel? Leküzdöd őket?
Elhatározod, hogy te fogsz nyerni a végén?
Mert ha igen, ha nem, egy biztos.
Te vagy az erősebb, ha a félelmeid ellen játszol. Csak, hogy tudd.

 Ölelés:)

Vihar utáni csend

,,Van úgy, hogy az ember a vihar útjába kerül, de ilyenkor nincs mit tenni, várni kell, míg elhalad fölöttünk. De tudnunk kell, hogy el fog menni."

(Sleepy Hollow c. film)

A héten sokan megtapasztalhattuk, hogy úszni jó dolog. No, de nem a buszmegálló felé félúton, s nem ruhában egy nagy papírzacsiban cipelve a dolgokat. A jó hír, hogy ha csak az időjárás miatt szerettél volna eddig Londonba utazni -,mert ugye mindenki emiatt megy oda...- , akkor már nem kell húzós repülőjegyet vásárolnod, hiszen az időjárás ideköltözött!

Igen, és én ennek ellenére is azt mondom, szeretem az esős napokat. Nem csak azért, mert így nem megyünk ki sulikör(öke!)t futni tesin, hanem úgy egészében... Pláne ha vihar van!
Az eső először lágyan kopogó hangja, majd a villámlást kísérő, első, óvatos kis dörgések. Aztán mindezt együtt, csak már erőteljesen, mintha az ég teljesen bedühödött volna. És a látvány! Egy kis villám, kis dörgés. S a nagy villám? Nagy dörgés. És annál nagyobb fénytengerbe úszik arra a fél másodpercre a világ az éjszaka titkos homályában.

A vihartól mindenki fél. Ha nem is annyira intenzíven, de egy-egy darabkájától (például egy váratlanul nagy dörgéstől) bárki megijed. 

Emlékszem, régen mindig a takaró alá bújtam, és csak a szemeimnek hagytam egy minimális lyukat, ahol nézhetem a villámokat. De tény: ez ijesztő.

És akkor egy újabb aprócska kérdés.
Egy újabb aprócska észrevétel.
Talán, csak egy kósza gondolat, miközben az ember az ablakban ül egy pohár meleg teával a kezében, a vihart nézve.

Hát itt van: mit kezdtünk mi a viharainkkal?

Az életünkben igen is lesznek viharok, igenis lesznek kisebb és nagyobb dörgések, amikkel vagy bátran szembe nézünk vagy a takaró alá bújva megvárjuk, hogy magától megoldódjon.

Egy nyári kiadós esővel szemben ez még megoldás lehet, de az életben -ha lehet- inkább ne ezt az utat válasszuk.

Viharok... talán egy kicsit a saját félelmeinket testesítik meg. Mindent, amitől félünk, legyen az a holnapi dolgozat, egy megoldhatatlannak tűnő feladat, találkozás, rossz álmok...

De ha megtesszük és szembenézünk velük, eljön az a stabilbiztos vihar utáni csend.

A nyugalom, miután véget ért. A selymes esőillat, ami átölel másnap reggel, miközben munkába igyekszel. A béke. A csend. Mert egy hangos, ijesztő viharos éjszaka után semmi sem jobb a békét hozó esőillatnál. És ez mindig eljön.

És ez így van a mi, saját viharainknál is. Legyen az veszekedés, egy gyökeres változás, félelmek, bármi. Tudnod kell, hogy másnap minden jobbra fordulhat. A viharfelhő feloszolhat, és a kár, a fájdalom, amit okozott -ha nem is rögtön holnap- de el fog tűnni.

Yiruma- Kiss the rain

Ölelééés :)

És ne bújj a takaró alá, ez csak a vihar :)

Csillagok a határ felett

-avagy vizsgaidőszak, májust meghazudtoló napsütésben :)

,,Helyesen kell érzékelned saját belső jeleidet. Meg kell tanulnod, hogyan különböztesd meg egymástól azokat a jelzéseket, amelyek felemelik a lelked azoktól, amelyek lerántanak a saját, külön bejáratú poklod örvényébe."

(Georg Klein)

Hétfő óta a szerencsés kiválasztottak lázasan írják az érettségi szebbnél szebb feladatait, míg más szerencsésebbek otthon ülnek és lazítanak, vagy max. bemennek egy év végi nyelvi vizsgára.
Vizsga, vizsgáztatók, és a vizsgázót hallgató, sebesen jegyzetelő tanárok...
a lényeg egy: megfelelni. 

Megfelelni az elvárásoknak, megfelelni a vizsgáztatónak, és végsősoron egy kicsit magadnak is. Megbukni, átcsúszni, megszerezni, lecsúszni és megkapni a legjobb jegyet. Nem mindegy, hogy mit érsz el ezek közül.
Vajon az életünk is erről szól? Egy vizsga az egész? A lényeg az, hogy végül megfeleljünk?
Mindannyian meg akarunk felelni valaminek/valakinek. Tudom én, olyan dolog ez mint nézni a Barátok köztöt... nyilvánosan senki se vállalná fel ;)
De valahol, ott mélyen legbelül talán mégis... Még ha nem is gondolsz rá, akkor is.
Épp, hogy megszületsz, ha nem sírsz fel azonnal és nem reagálsz úgy az Apgar-vizsgálaton (az a teszt, melyet rögtön születése után végeznek el a babán- a szerk.) , ahogyan azt kéne (én megértem, megszületni fárasztó dolog ;) ), akkor már egy kicsit nem feleltél meg. Ha hat évesen nem tudsz szép holdat rajzolni (:D), akkor nem mehetsz iskolába. Még nem feleltél meg. És akkor nem is folytatom a középiskolai felvételivel, a nyelvvizsgákkal és az érettségivel és a későbbi hivatással.
Vajon meg kell-e egyáltalán felelnünk megannyi dolognak?
Sok mindennek igen. Vannak dolgok, amiknek igenis meg kell, mert ezek a kihívások minket segítenek. Aztán vannak dolgok, amiket magunktól várunk el :) Ezeknek sem árt megfelelni, de nem szabad túlzásba esni.
Nem kell minden egyes dolognak megfelelnünk, amit mi akkor és ott jónak érzünk. Néha csak le kell ülnünk és szembenéznünk saját magunkkal. Leülni, és meghallani a halkan szitáló zajban a csendet. A csendet magunk körül és megteremteni ugyanezt magunkban. És hogyha rájöttünk, már réges régen megfeleltünk magunknak, akkor átléptük a határt. Ha elfogadtuk magunkat, akkor könnyebb lesz felmászni azon a létrán, ami a csillagokhoz vezet. A te, egyéni csillagaidhoz. :)
Mert elfogadni magunkat nem azt jeletni, hogy nem kell tenni azért, hogy még jobbak legyünk. Sokkal inkább, hogy békességben vagyunk magunkkal és arra törekszünk, hogy még jobbak legyünk... s talán, hogy még tökéletesebben szerethessünk. Nem csak azt, akit könnyű, hanem azt is, akit nehezebb. Mert ezzel segíted átlépni az ő határát is. És máris Te is jobb lettél.
Mert végül, úgyis a szeretet lesz a csúcspont. Igen, a csillagokkal a határok felett is.
:)

,,Now I see fire, inside the mountain

I see fire, burning the trees

I see fire, hollowing souls

I see fire, blood in the breeze

And I hope that you'll remember me

And if the night is burning

I will cover my eyes

For if the dark returns then..."

(Yes,I saw fire. But now I seeing stars... :) )

Ölelés :)

FordulóPont :)

,,A pillangóhatás elmélete szerint a pillangó 

egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán 

tornádót idézhet elő a másikon."

(David Levithan)

És a NézőPont-blog -ha most nem is újabb szülinaphoz,de- újabb fordulóponthoz ért. Elérkezett a 100. (azaz századik!!!) bejegyzés, az indulásra rá 2 év és 4 hónap múlva. Így terveztem? Nem. Én csak írtam. A NézőPontban nem volt semmilyen terv, pár -remélem- jó gondolat megosztásán kívül.

És reményeim (valamint reális matematikai számításaim) szerint, ezzel a bejegyzéssel el is érjük a 10.000-es (aza tízezres!!!) össz megtekintést :)

És most jöjjön a bejegyzés, ami többszörösen is idevág. :)

Lepke. Pillangó. Gyönyörű. És törékeny.

Minden egy hernyóval kezdődött. Majd egy bábbal.

Van valami egészen különleges hatása ennek az egésznek. Egy kicsi, csúnya :) , a homokozóban homokvár építése közben találva eléggé gusztustalan, sikításra ösztönző, majdnem minden növény levelét lerágó hernyó. De tényleg, kicsi, jelentéktelen és pechére még ronda is...

Aztán egyszercsak elkezdődik valami és bebábozódik.

Ott, a báb belsejében fejlődik, növekszik, kialakul az igazi énje. Majd -amikor eljön a megfelelő idő, amit még véletlen sem kell sürgetni-, és akkor a hernyó (ami már nem is hernyó!) tudja a dolgát és teszi is azt. 

Nehéz, de még milyen nehéz küzdelmek árán

kiszabadul a bábjából és egy csodás lepkeként kezd új életet. De boldogan száll tovább és nem fél semmitől, hiszen a bábból való kilépésnek a küzdelme árán megtanulta, hogy semmi sem lehetetlen. Hogy egy 'jelentéktelen' hernyóból is lehet pillangó, hogy csak akarnia kell és kibújhat az őt körülvevő bábból. Mert erősek a szárnyai, és messzire repülhet velük.

Egyetlen szárnycsapás talán még nem elég ahhoz, hogy hurrikánt okozzon a Föld másik felén. De ahhoz elég, hogy elindulj és megtegyél bármit, amit meg kell tenned.

A szárnyad megvan, a többi pedig már csak rajtad múlik ;)

Ez a blog is így indult, talán. Egy kicsi kis valamiből, nem nagy célokkal és semmi konkréttal. Aztán kapott egy bábot, amiben fejlődhetett és tanulgathatott. Majd most itt áll, sok-sok szárnycsapás után, hogy mindig valami újat hozzon az olvasóinak. Talán, hogy megmutassa, mindenkiből válhat pillangó egy napon.. :) Talán már holnap!

Ölelés!:)<3
#NekemVannakALegjobbOlvasóim

Egy faktválasztás margójára

Egy vers van bennem, dallamokból 

fonódott ezer szóvirág 

de hangjait csak én hallhatom, 

rajtam kívül senki más.

(Kormányos Sándor:

Vers vagy bennem...) 

Kimondatlan szavak, átélhetetlen pillanatok, lekésett buszok, elfojtott érzelmek, zajos, pesti utcák, megiratlan dolgozatok, kiválasztlatlan faktok, felfedezetlen utak, időtlen (vagy idétlen?) idők. Meg nem írt versek...
,,Mindenki költő. Ne a versét, az életét nézzed..."


Egy a kérdés: megragadod-e ezt a képességet?...,a képességet az írásra, az életre.
Mert végülis, egy valami biztos, az már tuti. Hogy mi az?
Neeee, komolyan nem tudod? Én már igen! :)
Mégpedig az, hogy megvan rá az eszközöd.
Tudom, eléggé neccesen hangzik ez az egész. Tudom, hiszen én is sokszor úgy vagyok a dolgokkal, hogy én ezt nem tudom megtenni, mert nincs hozzá eszközöm...
Az utóbbi időben ilyenkor mindig egy jó kis vicc (?) jut eszembe.

Egy ember a következőt mondta egy fotósnak:

- Nagyon szépek a képei! Biztosan nagyon jó fényképezője van!

- Köszönöm. A maga feleségének pedig finomak a főztjei. Biztosan jó fazekai vannak!

Szóval érted a lényeget. Eszközök gyanánt én most nem a kézzel fogható dolgokra gondolok, hanem sokkal inkább másra. Valamire, ami sokkal fontosabb.
Arra, hogy mire kaptál Te -és nem más!- eszközt..., hogy mi az a feladat, ami Rád lett szabva.
Hogy festő leszel-e kiváló térlátással, olimpikon, futni vágyó lábakkal, stewardess, mindent látni akaró szemekkel, pilóta, megállíthatatlan szárnyakkal, ovónő vagy anyuka, el nem fogyó türelemmel...
és mind emellett ember, kinek a szeretet, olyan mint a levegő, ami nélkül élni nem lehet. S így szeretet adsz, majd szeretetet kapsz, bármerre vigyen a szél.
De bárhogy is választasz, költő maradsz. Egy költő, kinek ezernyi verset kell megírnia. Ezernyi verset, melyben szerepel minden, boldogság, ölelés, szeretet, szerelem, szomorúság, elszakadás, smiley nélküli üzenetek. :)

Ölelés :)<3

Biztonságiöv? Bekapcs!

,,A biztonságot keresed? Legyél te a biztonság! 

Önmagad biztonsága. 

A békét keresed? Legyél te a béke! 

Önmagad békéje. 

A fényt keresed? Legyél te a fény! 

Önmagad fénye."
(Popper Péter)

Bizonyára nincs ember, aki nem hallott a pár napja történt Germanwings-katasztófáról.
Hegynek vezetett repülő, rengetek ember értelmetlen halála, fekete dobozok keresése, okok és indokok, és még folytathatnánk a felsorolást.
Egyebet nem is szeretnék róla írni, a véleményem egy részét -még ha más tollából is, de- megtaláljátok itt, a SzemLélek blogon.

Na, de még egy kis szösszenet: én is ott lehettem volna azon a gépen. Te is. Mindannyian. Bárki, akit szeretsz.
Sokan, sokszor mondják nekem, hogy ,,vigyázz magadra!:)", no nem mintha olyan béna lennék, hogy elszakítom a bokaszalagom osztálykiránduláson, vagy valami... :D
Vigyáz(z)unk magunkra. De mások vigyáznak ránk?
Úgy gondolom, ez nem csak rajtunk múlik, hisz' gondoljunk csak bele, hányszor adjuk ki az irányítást a kezünkből. A buszra szállva a sofőrre,a munkahelyeden a feletted levőre, diákként a tanárra, gyerekként a felnőttre, egy dolgozat előtt egy tankönyvedre és néha "csaksimán" Istenre bízod magad.

Látod? Még akkor is, amikor azt hiszed, hogy a magad ura vagy, ott áll feletted/melletted egy csomó ember, s körülmény. Hiába vigyázol magadra, mindig lesz valaki/valami, ami megváltoztathatja azt, amit te elterveztél, legyen az a saját biztonságod is.
Az utóbbi időben sokat utaztam kocsival, s mivel nekem még nincs jogsim :(: , így mindig a sofőr mellett foglaltam helyet. :) A legutóbbi utazásom során pozitív tapasztalat ért, egy kedves barátom jóvoltából. Biztos te is hallottad már, hogy ,,kösd be magad, mert sokba kerül a bünti/nehogy rendőrök legyenek az utakon/stb.", pedig hééé, az a nyamvadt biztonsági öv a te biztonságod érdekében van. Nekem is sokan mondták így... de aztán, egyszer csak más megvilágításból hallhattam ezt az utasítást, amikor is annyira máson járt a fejem, hogy nem tűnt fel, nem kötöttem be magam.
,,Na,most ha én meg tudtam tenni, akkor te is... Kapcsold  már be a biztonsági övet kérlek, mert ha valami történne az út során, legalább legyél valamennyire biztonságban. Nem akarom, hogy bajod legyen. Néééézd, egy katicabogár van a szélvédőn!" :)
És higgyétek el, ezzel a lendülettel sokkal szívesebben csatoltam be magam, mint azzal, hogy ,,drága a bünti".
Sok ember sétál ki és be az életünkbe, de vannak valakik, akik csak besétálnak és ott maradnak. Ők azok, akik nem azért köttetik be velünk a biztonsági övet egy út során, mert félnek a rendőrőktől. Hanem, mert fontos vagy nekik. Barátok? Igen, talán így hívjuk őket.
Kicsit visszatérve a repülőkhöz... A barátok azok, akiknek nyugodtan adjuk át egy kicsit az irányítást, hiszen tudjuk, nem fognak minket hegynek vezetni. Nem fogják engedni, hogy zuhanórepülésben haladjon az életünk, hanem azon lesznek, hogy az egekben szárnyaljunk és épségben maradjunk. Mi is. A repülőgép is. És a szívünk is.

Ölelés!:)<3
Hamarosan jön a 100.bejegyzés,
na meg ahogy látom a 10ezres oldalmegtekintés :)
Köszönöm!!! (:

A napokban készült képek :)

Budapesti látkép Budáról és lázadás görkorival :D

Lépés :)

Fut az ember az élet után...
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után...
 /Füle Lajos: Futás/

Megyünk. Megyünk. És még mindig csak: megyünk.
Hogy pontosítsak: rohanunk. Én is, nem tagadom.
Március van, tehát itt a tavasz. Mondanám azt, hogy ,,nézd, az évszakok szépen követik egymást, egyik sem rohan sehova", de azt hiszem ez így 2015-ben nem állja meg a helyét.
Viszont egy valami azért nem változott: az az egy perc, az még mindig egy perc.
És most én kérek, csupán egy percet.
Gondolj csak bele, tényleg minden annyira, de annyira rohan.
Lehet, hogy Te is éppen rohanva olvasod ezeket a szavakat, mert annyi dolgod van még...
És ha épp nem te rohansz, akkor körülötted rohan mindenki, így te is örök mozgásban érzed magad. És ez nem baj, hiszen talán egy kicsit tényleg ez az élet.
Az ajtó kitárul előtted, és Te elindulsz. Először talán minden könnyű, az út sima, csak tenned kell egyik lábad a másik után. Aztán egyszercsak azt érzed, hogy a padló ropog, a parketta kicsit fellazult és fogalmad sincs merre tovább, mert félsz egy újat, egy ismeretlent lépni...
Néha, van az úgy, hogy a dolgok összekuszálódnak. Hol rövidebb, hol hosszabb időre.
Van az úgy, hogy a fülhallgatód összegabalyodik és sehogyse tudod szétszedni. Előfordul, hogy mindent otthon hagysz reggel és százszor kell visszaszaladnod, s még véletlenül sem éred el a buszt. Ilyenkor persze, hogy ne legyen ennyi elég, még az eső halk szitálásából is nagy vihar, és a legegyszerűbbnek tűnő akadályból is alig megoldható probléma kerekedik.
De a következő lépés még mindig rajtad áll, ha ropog az a nyamvadt padló, ha nem.
Maradhatsz ott állva egyedül a sötétben, vagy tehetsz egy lépést előre és elindulhatsz az úton, ami kivezet abból a szobából, ahol minden sötét, alig van levegő, és a parketta fellazult.
És elindulhatsz kifele, a fényre, ahol ,,halkan szitál a tört fény", ahol kinyitod a benned rejlő boldogságdobozt, s ahol rádöbbensz hány barátod várt már erre, hogy kiérj oda.
Mert végül is, mindenki egyre vágyik: boldognak lenni. 
De vajon,hogy... hogyan?
Én csak egy dolgot mondanék, a többit gondold ki/át Te magad :)
Ha egy kicsit a szíveddel néznéd a dolgaidat, és nem a szemeddel... más lenne a világ(od), amelyben élsz? (Jobban) Látnád a barátaid, akik (még) mindig ott vannak melletted? Látnád, hogy értékes vagy? :)
S kérdem én: megtennéd azt a nyamvadt lépést, hogy végre kilépj abból a nyekergős padlójú szobából? :) Hiszen nem nehéz... ha nem is ezer, de egy-két,sőt három-négy igaz barát ott vár Rád és nyújtja a kezét feléd! :)

Ed Sheeran - Kiss Me

(Acoustic cover by Peter Simonffy)

Ölelés! :)

Szóhalmaz

,,Gyűlölöm és szeretem a szavakat,
és remélem, hogy jól használtam őket."
Markus Zusak:A könyvtolvaj

Szavak. Valamik, amelyek életeket menthetnek.
Napok óta hajtogatom mindenkinek, hogy "de nekem miért nincs időm olvasni?"...
Kaptam sokféle választ, a ,,szakíts rá időt! Például szakíts a matekfüzeteddel.. :D"-től a ,,azért, mert Te írsz, mi meg olvasunk..."-ig. Jó, jó, jó. De mégis...
Szóval hazaérve kiolvasatlan könyvek után néztem a polcomon, de semmi se tetszett. A szívem Markus Zusak: A könyvtolvaj c. írásához húzott... Ez a könyv óta nem tetszik semmi, sajnálom.
Tehát, gondolom itt az ideje írnom róla. Történetet most nem mesélek, sokkal inkább biztatok mindenkit: olvassa el! Viszont itt van megannyi gondolat...

A szavak mindig jelen vannak az életünkben.
Amint kinyílik az ajtó és elindulunk az életbe, szavak vesznek körül.
Ott lebegnek körülöttünk, így természetesnek vesszük jelenlétüket.
És amit természetesnek veszünk, annak általában nem tulajdonítunk nagy szerepet.
Szavak... egyszerűen hangzik, nemde? Bizonyára annak is tűnik, pedig rettenetes bonyolultságot hordoz magában. Bizonyára te is hallottad már, a szavakkal ölni is lehet...
Ha nem, nem akarlak elkeseríteni, de ez így van. Nem kell ütni, rúgni, szúrni, semmit... elég pár jól célzott szó, és megölhetsz egy darabkát valakinek a lelkében.
A kérdés csak az, hány darabból áll a lelke...
De nem akarok senkit se deprimálni :) , szóval mondok most valamit: a szavak életeket is menthetnek. Ha megtanuljuk jól használni őket, ezer meg ezer életet menthetünk meg...
A szavakban van az élet. Van úgy, hogy egy barátod nehéz helyzetben vagy, de semmit se tudsz tenni.
Vagyis de, egy valamit mégis. Ott lenni mellette és a szavaiddal életben tartani őt.
Elmesélni neki, hogy bár ő most árnyékban van, te látod a napot, mert igenis ott van. Hogy a felhő, ami kitakarja most előle a fényt, nemsokára szétoszlik, és ő is látni fogja azt, amit most te látsz.
Néha akár egy ölelés is elég, de a szavak mindig is kellenek. Kell, hogy ki merjük mondani, amit gondolunk. Kell, hogy ki merjük mondani, mit érzünk.
Kell, hogy cselekedjünk.

 ,,A szavak az élet" :)

,,Használd mindenre,

hogy legyen jobb ahol élsz

a négy varázsigét...

Ezek a

SAJNÁLOM, 

a BOCSÁSS MEG,

a KÖSZÖNÖM és a SZERETLEK"
(ajánlom meghallgatni az egészet,a szöveg... wow :) )

Egy kis TV-műsor ajánló :)
Most vasárnap ('15.márc.15.) a TV2-n, 8.15-től lehet szurkolni a dunakeszi csapatnak,
a NagyVagy! Győr c. műsor nézése közben :) Az osztályom, sárgában :)
https://www.facebook.com/video.php?v=10153169029459184&set=vb.269160819183&type=2&theater

Ölelés!:)
...és hát, KÖSZÖNÖM a több, 

mint 9000 eddigi megtekintést!

A legkisebb is lehet a legnagyobb?

,,Nagy vagy, de még nagyobb lehetsz

hogyha magadon akkor is nevetsz,

hogyha valami nem sikerül

tudd, hogy nem vagy egyedül.

Nagy vagy, de még nagyobb leszel

de valamit jobb ha elhiszel,

sok akadályt lépsz majd át,

de tudd, hogy a csapat 

mindig számít rád!"

Egy nap, tizennyolc iskola, rengeteg ember. Adrenalin szint az egekben, a szívünk a torkunkban dobog, néha meg majd kiugrik még onnan is, annyira izgulunk. S a nap végére mindenkinek fáj valamije... kinek a lába, kinek a keze, haja, füle, esetleg hazafele már hangja sincs a buszos népszámlásnál (kizárólag a sok, nagyon üvöltözős szurkolástól -a szerk.).
De van, ami miatt mindannyian boldogok vagyunk: nyertünk. Igen, országos V. helyezést értünk el szombaton Győrben az osztállyal a NagyVagy!-on. ,,De Vera, az nem első helyezés! Nem is nyertetek!" Óóó,dehogyisnem!!! :)
Nyertünk, mert együtt voltunk. Nyertünk, mert tisztességesen játszottuk végig a napot. Nyertünk, mert pöti kis gólyákként magunk mögé parancsoltunk 13 csapatot, akik mind 17-20 éves korúakból tevődtek össze. Nyertünk, mert az eredményhirdetéskor mindenki -a csapat, a szurkolók- összekarolva várták a végeredményt. Mert mi EGY osztály vagyunk. :) A Legjobb. :)
De ez most ne legyen egy élménybeszámoló, azt majd máskor, máshol.. :)
Ez most a blogom, s másról szeretnék írni.

Nagynak lenni? Nagyot tenni?
De olyan kicsik vagyunk. Csak olyan kis dolgokat tehetünk. Egyáltalán ki vagyok? És ha az én vagyok, mekkora vagyok? Ez nem fog menni..., én vagyok a legkisebb. Hogy tehetnék egyedül ilyen nagy dolgokat?  ...
Egyedül? Nem tudom.
Egy kicsit ezért is hoztam ezt a példát magammal.
Hiszem azt, hogy nagynak lenni csak úgy lehet, ha nem erre törekedsz. Mert ha ez az egyetlen célod: garantáltan, soha sem leszel nagy. Csak valaki, akit maximum majmolnak mások. Kegyetlen leírni, de talán így van.
Sokkal inkább gondolom, hogy ha te akarsz lenni a legkisebb, sokkal előbb leszel nagy. Ha azért csinálod a dolgokat, mert ezzel másoknak -és ezzel együtt persze magadnak is- örömet szerzel, jó irányban haladsz. Egy a lényeg az egészben: csináld őszinte szeretetből és másokért.
Mert tudod, mindannyian kicsik vagyunk. Mint a gyertya lángja. De próbáld csak ki... gyújts meg egy gyertyát a teljes sötétségben. És látni fogod, bár nagyon kicsi a lángja, a szoba nagy részét bevilágítja. Talán, mert nem magáért világít, hanem érted, hogy láss.
És ha sok kicsi gyertyát raksz ebbe a szobába, s meggyújtod mindet... Nagy lesz a fény.
Mert együtt bármire képesek vagyunk. Képesek vagyunk fényt vinni a világba. Képesek vagyunk megmutatni, hogy bár kicsik vagyunk, nagyot tudunk tenni.  Mert a legkisebb dolog lehet néha a legnagyobb. De tedd szeretetből! :)

És a Miatyánk szuahéli nyelven :) Óriási!!!! :)
(egyéb erről itt)

Ölelés! :) <3

Hát ez ragyogó!

“Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.

Miért csillag a barát?

És miért barát a csillag?

Mert olyan távol van, és mégis bennem él?"

/Hamvas Béla/

Sötét van.

Te csak sétálsz, mész előre, de sötét van.

Ez megijeszthet, mert sötétben minden sokkal ijesztőbb. 

Minden kétszerakkorának tűnik, a fa és a mögötte lévő oszlop együtt egy szörny alakját veszik fel. 

Megrémiszthet, hiszen nem látsz semmit, nem tudod mire számíts. Egy falevél ártatlanul leesik,  egy alumíniumdobozra érkezik... Nem tehet róla, de miatta rezzensz össze, s úgy érzed a szíved begolyózott, túl gyorsan ver, mintha félelmében -illetve a Te félelmedben- világgá szeretne szaladni, de nem tud szabadulni.

A szemeiddel fényforrást keresel, nem tudod elhinni, hogy ennyi lenne, hogy egyszerre csak elfogyott a fény, s Téged egyedül hagytak a sötétben. Ezért felnézel. Ezernyi csillag tekint vissza Rád, a fény ezernyi apró kis darabjában. Nem vagy egyedül, mert a csillagok minden lépésedet figyelik.

Óóó,igen. Mesélhetnék én a szivárványokról is, a gyönyörű, világ összes színét tartalmazó szivárványokról. De...

A csillagokban van valami varázslatos. Van valami, ami egészen elbűvölhet minket, ha odafigyelünk rájuk. Csillagok-tehát lényükből adódóan világítanak.

Néha elgondolkozom, minek vannak egyáltalán?

Mármint érted... ott a Nap, logikusan ő bevilágítja szeretett kis bolygónkat. Na de a csillagok? Ugyanmár...

Aztán rájövök, hogy a világban minden olyan bonyolult. Minden csak kérdések halmaza, néha válaszok nélkül.

És akkor itt vannak a csillagok, igen, a csillagok.

A világ minden bonyolultságát legyűrve, ők csak ragyognak. Meghagyják nekünk azt a lehetőséget, hogy eldöntsük, mit kezdünk velünk. Van, aki bohókásan összeköti őket, ami által valamilyen formát kapnak. Vannak, akik kiválasztanak egy közös csillagok, hogy ha messze vannak, akkor is tudják, nem lehetnek olyan távol egymástól, hogy a közös csillagjukat ne lássák, mind a ketten, ugyanabban az időben. De van, amikor a csillagok egyszerűen csak odaadják magukat és megmutatnak neked valamit. Valamit, amire éppen szükséged van. Lehet, hogy éppen csak a szépségüket, de máskor meg a lényüket mutatják meg. Hogy mi a különleges bennük? Ők mindig ugyanott vannak. Nem mozdulnak. Bármi is történjék, ők maradnak. Kiválaszthatsz egyet, és mesélhetsz neki. :)
És akkor rádöbbensz: neked is van egy csillagod. És ha Neked van, a barátaidnak is van. Ebből következtetve a ti csillagaitok is barátok. És tudni illik a csillagokról, hogy mindig ugyanott maradnak... ;)
Igen, tudom, a hullócsillagok nem. De ők meg nem lehet, hogy pont azok az emberek az életünkben, akikre mindig számíthatunk? :)
Csillagok... :)

La Luna (by Pixar)

Ölelés! :)<3


Ui.: Köszönöm!!! :)<3 9000 *.*

Loading... 90%

,,Az akadály az a rémisztő dolog, amelyet akkor látunk, 

ha levesszük szemünket a célról."

(Henry Ford)

Egy XXI. századi problémáról (?) szóló cikk és egyéb "környezeti tényezőktől" felbuzdulva leültem a gép elé, hogy szavakba öntsek pár gondolatot.

Amikor az ember új évbe kezd bele, vagy akár új hétbe, két dolog lehet amit nagyon szeretne, hogy legyen: vagy azt, hogy ez az éve/hete szebb legyen vagy, hogy ugyanolyan jó.
Én szebbet kívántam, mindkét esetben.
Na de mit is jelent kívánni? Mindig is úgy gondoltam nem többet, mint elfújni a gyertyát a szülinapi tortánkon, ami után persze minimum tíz szempár szegeződik rád, s mind tudni akarja, mi az, amire most a legjobban vágysz. Gondoltam nem jelent mást, mint egy hullócsillagot látva a szívedet az égbe emelni és arra gondolni, amit most kérsz, az úgy lesz. Egyszer úgy lesz... :)
És közben elgondolkodni rajta, hova is eshetett a te hullócsillagod....
De nem. Sokkal inkább jelenti azt, hogy amit szeretnél, az nem csak úgy meg fog történni... hanem a kívánságoddal együtt kapsz hozzá egy kis erőt. Mindenki kívánsággal egy kicsit... :)
Persze nem... nem lesz könnyű. ,,Senki sem mondta, hogy könnyű lesz!" De lehet könnyebb. Mert nem vagy egyedül. Soha.
Azt mondják, írják, halljuk, olvassuk, hogy manapság mindenki a kütyüibe bújva él. Bővebb véleményt most erről nem szeretnék alkotni, de ha már a kütyükről van szó, meg szeretnék valamit mutatni:
Mi az, ami minden okostelefonban, butatelefonban, sőt még az Apple által gyártott termékekre is ugyanúgy igaz?
Lemerülnek.
Mi az, ami minden emberben ugyanúgy igaz, legyen kicsi, nagy, férfi vagy nő?
Lemerülnek.
Pontosabban: lemerülünk.
Tudod Te, hogy megy ez. Reggel, amint kinyílik a szemed az agyad elkezd kattogni. Mit, hogyan, mikor, miért, na de minek is? És ez a kérdéssor ismétlődik benned folyamatosan, egész álló nap. És ahogyan a telefon is lemerül, mert bizonyos alkalmazások állandóan futnak rajta, így veled is ez történik. Lemerülsz. De ez csak egy nap, és ez csak a fizikai lemerülés.
De van valami, ami azért ennél sokkal bonyolultabb... Igen, lelkileg is ugyanúgy le tudsz merülni.
Na, ez az a helyzet, amikor nem elég egy kiadós alvás a nap végén. Ez más...

Néha, van úgy, hogy minden összejön. Ilyenkor azt gondolnád, ha egy zongora rád esne, már azt se vennéd észre, mert ennél már nem lehet rosszabb. Ilyenkor még a szállingózó hav-ba (nem,nem hóba!!!) is belekötsz, Te, akinek lételeme a hav egy téli napon. Ilyenkor a busz is csak azért jön időben, mert Te, aki a pontosságáról híres, életében egyszer elalszik. Ilyenkor azt érzed, bár Isten a tenyerén hordoz... néha mintha tapsolna egyet.
Igen, néha ez a helyzet. Igazából tudod, hogy nem stimmelhet mindig, minden. De miért kell vajon mindennek egyszerre nem stimmelnie??? Nem tudod, s én se tudom a választ erre...
De mondok Neked valamit, csak két aprócska szó: jó lesz. Én tudom, hogy jó lesz. Nem azért, mert én azt mondom :) , hanem mert ez így van.
Sokszor előfordult velem régen, hogy elhagytam a töltőm. (Ne,ne kérdezd, hogy hogyan. Ehhez tehetség kell :D ) A telefonom persze rohamosan merült le... de mindig megtaláltam a töltőt, vagy pedig valaki hozzám vágott egyet :) .
Szóval hát, érted...
Lehet, hogy le fogsz merülni. Lehet, hogy nem fogod rögtön megtalálni a töltődet. Lehet, hogy kicsit hosszabb időbe fog telni, míg találsz egyet. De lehet, hogy valaki "hozzádvágja" majd azt a bizonyos töltőt. Tudod, az a jó a barátokban, hogy lehet nem is ugyanolyan a "töltőjük", de egymást mindig fel tudják tölteni. Egy szóval, egy Dörmi csokival, egy kis bohóckodással,egy francia krémessel és tejeskávéval, egy öleléssel, egy almáspitével, vagy csak a szimpla jelenlétével. :)
Lehet, hogy ezektől a dolgoktól nem fogsz rögtön 100%-ra töltődni...de a telefonod se fog rögtön 15%-ról a maximumig feltöltődni... :)

Ed Sheeran-Photograph (piano cover)

Ölelés :) <3

Nézz, hogy láss!

,,s látni a világot a barátod szemüvegén keresztül"

   ,,Nem elég a célt látni,
        járható útja kell!
         Nem elég útra lelni,
              az úton menni kell!
              Egyedül is!? Elsőnek,
              elől indulni el!
         Nem elég elindulni,
              de mást is hívni kell!"
(Váci Mihály: Még nem elég)

Csupán egy szemüveg. Egy szemüveg az, melyet mindannyian viselünk.
Mert mind ―igen Te és én is―  rövidlátóak vagyunk,ha csak egy kicsit is.
Tökéletesen azok vagyunk, akiknek lennünk kell, de mégsem vagyunk tökéletesek.
Viszont kap(t)unk egy kis segítséget,s máris itt egy szemüveg, mellyel talán mindent hiba nélkül láthatunk.
Csak hát...
Néha ―egyéb drága tényezők hatására― a szemüvegünk üvege bepárásodhat.
Ha van szemüveged, tudod, ez mennyire zavaró tud lenni. Ilyenkor sokszor nem látsz semmit, vagy ha igen, azt is csak az elmosódott körvonalaiból próbálod összerakni.
Különösen irritáló ez akkor, ha éppen úton vagy... nem látod az előtted járókat, nem tudod, hogy tehetsz-e még egy lépést vagy éppen majd beleütközöl valakibe. S néha ilyenkor az is előfordulhat, hogy letérsz arról az útról, amin menni szerettél volna és egyik pillanatról a másikra majd azt látod, rossz helyen vagy.
És hát, mi mindig úton vagyunk. Legyünk pár hónapos kisbabák, gimnazisták, dolgozó felnőttek, nyugdíjasok. Mindig úton vagyunk.
Szóval, érted amire most gondolok... :)
Néha meg kell állnunk. Meg kell állnunk és levenni a szemüvegünket,s letörölni róla a párát. Ezt máshogy nem lehet. A szemüvegek már csak ilyenek... igyekszünk velük tökéletesen látni,de néha bepárosodhat az üvegük. :)
De ez a mi feladatunk, így a saját szemüvegünkkel csak mi törődhetünk. Nekünk kell figyelni arra, hogy ha be is párásodna az üvege ―és ezen keresztül az egész világ,amit látunk― ne sokáig maradjon így. Hiszen tisztán látni ezerszer jobb. :)
Mindegyikünk kapott egy színes szemüveget. Van aki rózsaszínt, hogy minden szépet meglásson, van aki zöldet, hogy harmóniát teremtsen, van aki világoskéket, hogy majdnem minden tisztán láthasson... Mindegyikünk kapott egy szemüveget a világ egy gyönyörű darabjához. A feladatunk pedig közös: együtt látni mindent, mindig, mindenhol és mindenkiért.
,,Mert látni tudni kell és nem elég ha nézel." (T-Kyd:Myself)

"De az úton, melyen lépdelsz, ezer kérdés mélye vár, 

és csak akkor érhetsz csúcsra, ha egy hegy elédbe áll."(Disney-Tarzan)

Ölelés! :) <3

Ui.:
...ha vannak jó barátok, az iskola is egy elviselhető hely :D <3

,,A jó barátnő leteszi az embernek az óvadékot. 

A kitűnő barát együtt szalad az emberrel a rendőrség elől, 

és azt rikoltozza, hogy 

"Hű, ez meleg helyzet volt."

(Kathy Lette)

Ruha vagy jelmez?

“Színház az egész világ.
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép:
s mindenkit sok szerep vár Életében…” 

– William Shakespeare: Ahogy tetszik II. felvonás 7. szín 

(fordította Szabó Lőrinc)

Vajon a színházban utánozzuk az életet, vagy az életben a színházat?
Érdekes kérdés, s (helyes) válasz nincs is rá –talán mind a kettő igaz.
Csak annyi a különbség, hogy az életben biztos jó szerepet kapsz és biztos megvan rá a tehetséged, hogy hűen éld a szereped.
A színház kevésbé reális ilyen szempontból.
Ha elég tehetséged van a színjátszáshoz, szerepet kapsz. Ha nincs... vagy nem kapsz, vagy a háttérben ugrabugrálhatsz, sokszor idétlenül. (Nem azt mondom, hogy rossz háttértáncosnak lenni :D )
De az élet más. Az élet a világ legreálisabb –és talán legirreálisabb– dolga.
Hisz' valóságos, de mégis... ugyanolyan, mint a színház.
Van egy rendező –teljesen egészen biztos vagyok benne, hogy van egy Rendező–, aki szuper darabokat ír nekünk. Olyanokat, amelyeknek a fő- és mellékszereplői is egyaránt mi vagyunk.
És a szerepek mindig ránk illenek. Nincs olyan, hogy valaki rossz szerepet kapna, hiszen az életben nem egy álarcot kell felvennünk, nem egy másik –olykor kitalált– személy bőrébe kell bújnunk.
Hanem a saját magunkéba. Fel kell húznunk a saját cipőnket, levenni a (félelmeink miatt felvett) álarcot és és megmutatni azt, hogy mi mivel és mit tudunk hozzátenni, ehhez a színháznak tűnő világhoz.
Igazából én mindig csak mellékszereplőnek érzem magam az életemben. Nincsenek főszereplők. Vagy ha van –akkor mindenki az.
Mindenkinek a legfontosabb szerep jutott.
Van aki hercegnő, van aki udvari bolond. Van aki herceg, van aki koldus. Aki békává varázsolt, aki elátkozott almába harapott, aki törpékkel aludt, aki Rómeó, aki Júlia. Ki bohókás kis nyuszi, boldogan éneklő kismadár vagy ki ravasz róka az erdő mélyén.
Neked is van egy teljes mértékben Rád szabott szerep, egy gyönyörű, színes ruhával (és nem jelmezzel!).
A lehetőség rajtad áll: a ruhatárban hagyod porosodni, kifakulni a Te, egyéni ruhádat, vagy felveszel más jelmezeket, és azokban játszod le az életed.
Nem mindegy, mi mellett döntesz. Igen, nehezebb –s talán néha ijesztőbb is– felvenni a saját ruhánkat, hiszen a forgatókönyvet nem kapjuk mellé automatikusan.
De van valami, amit megkapunk, ha így döntünk: igaz barátokat.
Mert ők látni fogják, ha a saját ruhád rajtad van, és bízni fognak benned. Mert tudják, az emberek egy idő után kinövik a jelmezük, megunják, vagy egyszerűen csak ledobják magukról.
De a saját szereped sose fogod kinőni, mert az Te vagy, örökké. (:

Sok barátot kaptam. Az én színházamban ők az én kis főszereplőim. :)
Rájuk figyelek a legjobban az 'előadás' közben, velük örülök és velük sírok, vagy csak egyszerűen nevetek egy-két hiba után, melyet később közösen javítunk ki.
Köszönöm hát Nekik a tegnapi szülinapi köszöntéseket, jókivánságokat, öleléseket, csokikat, koronát ( :D ), művészi festményeket ( :D ), leveleket, verseket, mivel örömkönnyeket csaltatok a szemembe.

A vers, amit kaptam szülinapomra, közhírré tétetik :)
Köszönöm szépen, Hasenfracz Detti!!!

Van egy álmod, 

Most valóra váltod. 

Fűszál görbül, csak azt látod...

Így ír verset az egyik barátod.

Amíg fúj a szél addig nem kell félni

A bezárt ajtót senki fel nem tépi

Titkod őrizve, hidd el meg nem tudják, 

Amíg saját magukon nem tapasztalják.

Nincs olyan ember ki bántana téged

Ettől már soha nem kell félned. 

Barátaid körülötted állnak, 

Minden lépésedre óvva vigyáznak.

Amíg a Nap süti a földet

Amíg a hajtás hoz valami zöldet 

Amíg a folyó vize sokakat éltet

Amíg a tenger vizében sokan élnek

Addig nem kell félned el semmi nem vakít

Barátaid őrzik legfeltettebb titkaid. 

Én is tartom a szám most ennyi tellett tőlem

Ez a vers meg a reggeli ölelésem.

Nincs olyan ember ki bántana téged, 

A földet beragyogja természetes fényed. 

Mert lehet hogy szemem,fáradt hangom remeg

De én örökké a barátod leszek...

Hasefrancz Detti, 2015.jan.22.

Ölelés! :)<3

Merre nézel?

“Life's like a movie, write your own ending. Keep believing...”

― Jim Henson

Egy séta sok mindenre fényt deríthet az ember szemében.
Persze, csak ha kicsit kikapcsolja az agyát :) , és elengedi magát. Egy séta segíthet levezetni az energiát, és minden mást, ami felgyülemlett bennünk. Egy séta során olyan dolgokat vehetünk észre, amit máskor talán nem.
Van egy szerintem elég vicces utca nem messze tőlünk. Nem rég pont ott jártam, és amikor az utca felénél jártam, felfigyeltem valamire.Mint (kihúzva de) mondtam, ez tényleg egy vicces utca. Nem tudom megérteni, hogy ha van egy lejtő/domb, azt miért nem lehet megszakítás nélkól az?! :D
Na,most. Így néz ki ez az utca, csak hogy szemléltessem:

És amikor ott álltam, ahol a pálcikaemböckém a képen :) , akkor az jutott eszembe, hogy milyen már ez az egész?! Tényleg, tényleg majdnem minden nézőpont kérdése. És nem, ezt a szót sokan rosszul

használják, csak dobálóznak vele.

Nem csak azt jelenti, hogy óriási optimizmussal vagy egy jó adag pesszimizmussal nézel a dolgokra, bár igen, ezt is jelenti. A legtöbbször ezt jelenti. De van, amikor nem.
Van, amikor tényleg azt a pontot jelöli, ahol Te állsz. Ahonnan Te nézed a világot. Ahol a Te, saját, személyre szabott nézőpontod van.
Egy út, ami ugyanaz, de mégsem. Mert ha fentről nézed, lefele vezet. Ha lentről nézed, felfele vezet.
Nem mindegy, hogy domb vagy lejtő.
Mert az egyik felfele, a másik lefele. Az egyikre nehéz feljutni, a másikon könnyű lejutni. Az egyik talán bizonytalanabb ― nem tudod mi vár rád odafenn, nem tudod, hogy egyáltalán fel jutsz-e oda, bírni fogod-e az odavezető utat, csak azt tudod, hogy jó lesz...legalábbis ezt reméled― , a másik valamivel biztosabb ―az út nem nehéz, bírni fogod, és reméled, ott is jó lesz.
De mégis... jobb a dombot választani, azt hiszem. Jobb felmenni a magasba, nehézségek árán is, mint lenn gubbasztani, és azon törni a fejed, hogy milyen lehet odafenn. Van benned annyi erő, hogy feljuss, csak határozd el, hogy így lesz. Néha felteszik a kérdést mindenkinek: ,,mit tettél volna másképp?". És akkor nem azt fogod elmondani, amit elrontottál. Hanem azt, amit elmulasztottál.
Szóval tedd meg. Ne a lejtőn menj lefele, hanem fel-fel, a dombra fel!
Hogy fel fogsz-e érni? Biztos vagyok benne. De mégis, mégis... amikor elindulok egy-egy ilyen kis dombon (mert a nagy domb is sok kicsi dombból áll  néha :) ) , csak az eleján számít az, hogy mi is vár odafenn. Mert közbe mindig rá-rá kell döbbenem,  hogy az oda vezető út sokkal fontosabb.
Az út, amin felmentem, és talán minden egyes méternél barátok fogták a kezem. És sose engedték el...
Talán ez az amiért azt mondom, hogy fel fogsz érni a dombra. Mert az igazi barátaid ott lesznek.
És velük együtt fogsz felbattyogni felrepülni a domb tetejére :)

,,De vannak barátságok,amik később kötettek. 4év? Ugyanannyi,mint a 9. Néha nem az számit,h mióta. Talán az,h miért. És hogy miért? Mert testvérre találtam benned. (...) Úgy gondolom,mindenkinek kell (legalább) egy ember,aki ismeri. Valaki olyan,akihez ha átmegy,nem azon gondolkozik,h mit vegyen fel,hanem felkap egy melegitofelsőt es rohan,h minel hamarabb láthasson. Valaki,akivel szemmel,és telefonjegyzetekben is tudsz beszélgetni. Aki előtt az összes titkod annyi,h egy csoki lapul a táskádban."

*best friendS :)

Köszönök mindent!!! :)

És igen... blogcím változtatás volt. :)
Úgy gondolom, talán ez -NézőPont- jobban jellemzi a blogomat. :)

Ölelés!:)<3

KőKártyavár

Az élet...
Először is. Néha nem gondolnád, hogy meg tudsz valamit csinálni.
Nem gondolnád, hogy tudsz verset írni. Ráadásul angolul.
Aztán jön valami... és ez születik belőle:

The door is opening,

the life is starting.

Where are you going?

You have a chance,

Wait, don’t make mistake.

Where are you going on your way?

Where are you going in the big world?

On the unknown road?

Watch out!-if you make a mistake

You gain enemies.

But life is criticaster, 

so,

Watch out!-if you make good

you gain enemies, too.

Despite, that this is the truth

life is very good.

So, you keep smiling, 

‘cause I’m your friend, oh my darling!

(SzabóVera 

2015.01.01.)

Valami ilyesmi. :)
Még mindig nem hiszem el, hogy én írtam :D

Az élet már csak ilyen. Néha visszamosolyog rád, néha kihúzza alólad a talajt. Néha süt a nap, néha villámok cikáznak a fejed felett. Van, hogy leesik a szép fehér hó, majd a másik pillanatban el is olvad. Van, hogy az utad sima és egyszerű, s van, hogy hirtelen egy szarvas ugrál el a kocsid előtt. Előfordul, hogy egy várban állsz, aminek falai biztonságot nyújtanak. Aztán egyszer csak jön egy vihar...
A kérdésem a következő: kártyavárban vagy kővárban állsz?
Nem mindegy...

A különbséget szerintem Te magad is érzékeled. 

Biztos vagyok benne, építettél már kártyalapokból várat, például ha éppen unatkoztál amikor a Gazdálkodj okosan! nevű játékban várni kellett valakire. :) 

És ha már építettél ilyet, akkor tudhatod, hogy elég, ha elmegy melletted és várad mellett valaki, az azon nyomban összedől. Pedig lehet, hogy már kis bábukat is raktál alá, amiket azelőtt megvédett a kártyavár... de most, a legkisebb szellőtől a biztonságot nyújtó falak ledőltek. A bábuid lehet, hogy még állnak, mert van bennük ennyi erő. De tudod, a kártyavár nem fogja megvédeni őket soha semmitől.

És abban is biztos vagyok, jártál már igazi várban. Vagy ha nem is, a Disney filmekből meg van a fejedben az a jelenet, hogy a vár ajtaját őrök védik, és az egész létesítmény annyira bombabiztos, hogy nem félnél, ha ott lennél. :) És ha jön egy vihar? Mit ártana az Neked? Egy kicsit talán meginognál, megijednél a vihar hangjától,fényeitől..., de semmi más nem történne. Nem dőlne Rád (se a bábuidra :) ) a fal, ahogyan a kártyavárnál.

Az életben is pont ez az. Olykor kellenek falak, amik mögé behúzódhatsz, amíg megvédhetnek. És hogy félreértés ne essék a véleményem bizonyos falakról nem változott egy év alatt, csupán most más milyen falakról beszélek... :)

Falakról, amik szükségesek az életünkben. Egy biztonsági rendszerszerű valamiről, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy önmagunk legyünk. Falak, amelyek a szabadságot nyújták a védelmükkel...

:)

2015.január 4-én, azaz ma :) hivatalosan is 2 éves lett a ,,My dear diary... :) " !

Köszönöm Nektek :)))

Ölelés :)<3