Élet - avagy azmiaz?

Az élet olyan, mint egy film.
Egy történet, amit egy nálunk hatalmasabb valaki írt meg, egy darab, amit egy nálunk nagyobb valaki rendezett meg, egy előadás, amire nincs főpróba. Minden élesben megy.

Mielőtt a színészek bemutatnak egy darabot rengeteg készület előzi meg a főpróbát.
Szerep- és szövegosztás, ruhapróbák, gyakorlás gyakorlás hátán, díszlettervezés, táncórák, beszédórák, korán kelés, későn fekvés, rohanás, eltévedés, sminkelés, sírás és nevetés.
Talán egyeseknek ez ijesztően hangzik, mások szerint egyáltalán nem nehéz dolog, mondván bárki meg tudja csinálni.
A helyzet az, hogy ijesztőnek nem ijesztő, és tényleg bárki meg tudja csinálni. De nem mindenki tudja olyan jól csinálni. Hogy milyen jól? Úgy, mint akinek ez a hivatása.
De egye-fene, ha ijesztő, ha nem, nehéz munka. Nehéz megtanulni rendesen beszélni, hangsúlyozni, vagy éppen kitartóan gyakorolni. Felállni ezer meg ezer esés után, és tovább menni azon az úton, amin elindultál. A téged érő kritikákat nem bántásnak venni, hanem -,mint mikor az emberek legóznak- építő kockákként használni, egymásra téve, minél magasabbra jutni.
És van még valami... biztosan vannak emlékképeid, hogy a filmek végén egy stáblista gördül le nevek ezreivel. Általában ez az a rész, amikor kikapcsolod a filmet, mondván ,,kit érdekel ez a sok noname név?"-hiszen nekünk általában semmit nem mond, hogy ki volt xy magyar hangja. Felőled más nevet is mondhatnának, az se tűnne fel. Nyugi, nekem se :)

Viszont akik együtt dolgoztak azon a filmen, azoknak sokat jelent ez a lista. Rajta van mindenki a sminkestől kezdve, át az összes színészen, egészen a díszlettervezőkig. Nekik minden névhez egy arc csatolható, és a legtöbbhöz még valamilyen emlékkép is, egy-egy mosolyra fakasztó mementó,
Ők ott voltak mindvégig, de a filmben csak pár személyt láthattunk közülük. Sőt, a játékidő alatt is leginkább csak a főszereplőre figyelünk. Mert így megy ez, egyszerre csak egy ember életére tudunk teljes mértékben figyelni.
És az élet is ilyen, nem? Csak egyetlen ember életére tudsz teljesen odafigyelni. Teljesen. Minden
egyes részére, rezdülésére, mondanivalójára, sőt még gondolatára is. Igen, a sajátodra.
Ha filmként néznéd vissza az elmúlt 5 éved, magadat látnád elsősorban, és magad mellett az embereket, A családodat, a barátaidat, a portásnénit- és bácsit, az eladót a boltból, a buszsofőrt, aki az agyadra megy, a fura fazonokat a strandon, akik azt hitték, az a kislány a te gyereked, pedig csak az unokatesód, a biztonságiőrt a H&M-ben, aki hülyén nézett rád, mert egy órán belül harmadjára mentél vissza hozzájuk... :)
Igen, a főszereplő te vagy. De mit sem ér egy jó film a megismételhetetlen mellékszereplők nélkül, akik mindig megfordítják a történet menetét, akik egy kis változatosságot hoznak az életbe.
És ha belegondolsz, nehéz ám az élet színpadán megállni.
Hiszen egyszerre vagy a saját életed főszereplője, és valaki más történetének a mellékszereplője.
A szerep adott, Te vagy Te.
Légy önmagad és lépj ki az élet színpadára. :)

Ölelés :)<3