,,Tanuld meg legyőzni a félelmet.
Napjainkban ez az egyetlen művészet,
amelyhez értenünk kell.
Félelem nélkül szemlélni a dolgokat,
félelem nélkül a helyes utat választani."
(Friedrich Dürrenmatt)
Nem is szeretnék ennek politikai vonalába most beleszólni,sem tizenhat évesen bárki felől ítélkezni, kommentet fűzni bármihez is, de ennek a nyomvonalán elindulva írnék pár sort.
A menekülésről.
Maga a szó nem tartalmaz akkora tartalmat, mint ahogyan az első hallásra tűnik, nem igaz?
Menekülés.
Sőt, igazából vizuális típusként először egy csapat gyerek/állatcsorda jut eszembe, ami rohan a messzeségbe az őt üldöző valami elől. Nem?
Pár aprócska tény: fizikailag az elől menekülünk, amitől félünk.
Valami olyan dolog elől, ami vagy bánthat minket, vagy min. érzékenyen érint. És nem tudunk mit kezdeni vele. Nem tudjuk felvenni a harcot ellene. Nem merjük felvenni a harcot ellene.
Pár aprócska gondolat: lelkileg is ugyanez a helyzet,
Menekülünk. Megmenekülünk. Ha csak időlegesen is, de így van.
Meg merem kockáztatni, mindannyian félünk valamitől.
Valaki a változástól, valaki a változatlanságtól. Valaki a vizsgáztatótól, valaki attól, hogy ő vizsgáztat. Van aki, hogy ő sose talál valakit, s valaki attól, hogy ő meg még akkor is, mikor nem kéne. Olyan, aki attól, hogy elfogy, amiről írhatna, valaki attól, hogy nincs elég tinta a tollában. Valaki elaludni fél a rossz álmoktól, s valaki felkelni a szép álmokból.
Különbözünk és a félelmeink is különböznek.
Vannak félelmek, amik ellen nem merünk kiállni. Abban a pillanatban nem.
Vannak emberek, akik elmenekülnek a félelmeik elől. És az, hogy elmenekülünk valami elől, csak egy dolgot jelent... azt, hogy az a valami még mindig él, csak kicsit távolabb, mint mi. Bármikor újból ránk találhat, hiszen még van, valahol. Ha elmenekülünk egy háborús helyről, ott a harc tovább folyik. Csak mi nem vagyunk ott.
Vannak félelmek, amik ellen ki merünk állni. Amiknek a szemébe merünk nézni... ott, abban a pillanatban.
Vannak emberek, akik a félelmeiket megoldandó feladatként kezelik. Akik azt mondják egy idő után, a megfelelő pillanatban, hogy elég volt. Akik félnek, de nem menekülnek. Többé már nem.
Talán nem első nekifutásra, sőt, nem is a másodikra, de legyőzik a félelmeiket. Nem kell menekültnek lenniük.
Hiszem, hogy életünk sok apró pillanatból tevődik össze. Hogy minden egyes másodperc meghatározó része annak a majd' száz földi évnek, amit itt töltünk.
És tudod mit még? Azt, hogy vannak pillanatok, amik megmutatják, kik vagyunk igazából. Igen, vannak olyan különösen megrázó pillanatok, amik mély emlékeket hagynak bennünk, olyanok, amik formálnak minket. Az egész énünket, az embert, akik vagyunk.
A kérdés adott, a választás a tied.
Szembe nézel a félelmeiddel? Leküzdöd őket?
Elhatározod, hogy te fogsz nyerni a végén?
Mert ha igen, ha nem, egy biztos.
Te vagy az erősebb, ha a félelmeid ellen játszol. Csak, hogy tudd.
Ölelés:)
