(Simon Márton)
Este van, a csillagok küzdenek, hogy a fényüket áraszthassák a városok -még éjszaka is- nem kissé forgalmas utcáira. Küzdhetnek, de mindhiába.
A kocsiból senki se pillant fel, a vonat belső terében pislákolva világít a lámpa, így lehetetlen kilátni.
Talán, csak annak a pár embernek okoznak apró boldogságot, akiknek van idejük odakint andalogni, valakivel karöltve a téli, fagyos éjen, vagy éppen futni pár kilométert, levezetve a hét fáradalmait.
Gőzölög valami a bögrémből, friss kávé illata tölti meg a szobámat. Én pedig itt ülök ismét, szemeimet az égre szegezem. Talán a hirtelen koffein adag hatására, de a csillagok fényének hatása elér hozzám.
A pulzusom ismét állandó, a vérnyomásom végre normális és nem kapkodom a levegőt.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, remélve elég ennyi kávé, hogy ne aludjak el.
Várom a havat, érzem, mindjárt itt van.
Bele-belekortyolgatok a bögrémbe, a csillagokra figyelek és elgondolkozom.
Vajon a csillagok mindent látnak odafentről? Figyelik, mit teszünk? Vajon...látják előre a következő lépésünk?
Nem lennék csillag...
Elviselni mindazt..., minden jót és minden fájdalmat, amit az emberiség okoz.
Már pedig, okoz.
Akarva, s akaratlanul.
Mert az embergyerek már csak ilyen, teszi, amit tesz, néha gondolkodik, s néha nem.
Egy óvatlan lépés, a szánkból egy hirtelen kicsusszanó szó, egy meggondolatlan, hirtelen mozdulat. Mindennek meghatározó szerepe van a sorsunkra...
A kávé kezd elfogyni, a koffein hatása viszont növekszik bennem. A csillagok már egészen eltűntek, mintha az éji sötétség még sötétebbé vált volna...
Pilinszky sorai járnak a fejemben.
,,Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tűnődve benned görgetik
fakó szívüknek terheit(...)"
Talán itt, s talán most le fog győzni az éjszaka.
A gondolataim cikáznak, már-már elvesztem a logikai menetemet, nem találok kiutat az est sötétjéből, a csillagok teljesen eltűntek, nem látni fényüket.
Talán álmodtam az egészet és sose világítottak, lehet, nem is léteztek.
Már azt sem tudom ki vagyok.
A pulzusom elveszti az uralmat saját magam felett, a vérnyomásom felszökik és megint kapkodom a levegőt. Elfogyott a kávém.
De akkor megtörténik.
A Hold előbukkan a felhők mögül és megvilágítja a csodát. Apró, majd egyre nagyobb pelyhekben esni kezd a hó. Havazik.
Ismét minden kezd a helyére kerülni. Kezem a bögrém meleg oldalára kulcsolom, gondosan betakarózva egy puha pokrócba, s nézem, ahogy a világ befehéredik. Megnyugszom.
Hihetetlen, hogy a hó mennyire megszépít mindent. Elfeledteti velünk a hibákat, s ha csak egy kis időre is, de elfedi a haragunk. A fakó szívünk is egészen fehér lesz.
Tiszta, mint a hó.
