Vihar utáni csend

,,Van úgy, hogy az ember a vihar útjába kerül, de ilyenkor nincs mit tenni, várni kell, míg elhalad fölöttünk. De tudnunk kell, hogy el fog menni."

(Sleepy Hollow c. film)

A héten sokan megtapasztalhattuk, hogy úszni jó dolog. No, de nem a buszmegálló felé félúton, s nem ruhában egy nagy papírzacsiban cipelve a dolgokat. A jó hír, hogy ha csak az időjárás miatt szerettél volna eddig Londonba utazni -,mert ugye mindenki emiatt megy oda...- , akkor már nem kell húzós repülőjegyet vásárolnod, hiszen az időjárás ideköltözött!

Igen, és én ennek ellenére is azt mondom, szeretem az esős napokat. Nem csak azért, mert így nem megyünk ki sulikör(öke!)t futni tesin, hanem úgy egészében... Pláne ha vihar van!
Az eső először lágyan kopogó hangja, majd a villámlást kísérő, első, óvatos kis dörgések. Aztán mindezt együtt, csak már erőteljesen, mintha az ég teljesen bedühödött volna. És a látvány! Egy kis villám, kis dörgés. S a nagy villám? Nagy dörgés. És annál nagyobb fénytengerbe úszik arra a fél másodpercre a világ az éjszaka titkos homályában.

A vihartól mindenki fél. Ha nem is annyira intenzíven, de egy-egy darabkájától (például egy váratlanul nagy dörgéstől) bárki megijed. 

Emlékszem, régen mindig a takaró alá bújtam, és csak a szemeimnek hagytam egy minimális lyukat, ahol nézhetem a villámokat. De tény: ez ijesztő.

És akkor egy újabb aprócska kérdés.
Egy újabb aprócska észrevétel.
Talán, csak egy kósza gondolat, miközben az ember az ablakban ül egy pohár meleg teával a kezében, a vihart nézve.

Hát itt van: mit kezdtünk mi a viharainkkal?

Az életünkben igen is lesznek viharok, igenis lesznek kisebb és nagyobb dörgések, amikkel vagy bátran szembe nézünk vagy a takaró alá bújva megvárjuk, hogy magától megoldódjon.

Egy nyári kiadós esővel szemben ez még megoldás lehet, de az életben -ha lehet- inkább ne ezt az utat válasszuk.

Viharok... talán egy kicsit a saját félelmeinket testesítik meg. Mindent, amitől félünk, legyen az a holnapi dolgozat, egy megoldhatatlannak tűnő feladat, találkozás, rossz álmok...

De ha megtesszük és szembenézünk velük, eljön az a stabilbiztos vihar utáni csend.

A nyugalom, miután véget ért. A selymes esőillat, ami átölel másnap reggel, miközben munkába igyekszel. A béke. A csend. Mert egy hangos, ijesztő viharos éjszaka után semmi sem jobb a békét hozó esőillatnál. És ez mindig eljön.

És ez így van a mi, saját viharainknál is. Legyen az veszekedés, egy gyökeres változás, félelmek, bármi. Tudnod kell, hogy másnap minden jobbra fordulhat. A viharfelhő feloszolhat, és a kár, a fájdalom, amit okozott -ha nem is rögtön holnap- de el fog tűnni.

Yiruma- Kiss the rain

Ölelééés :)

És ne bújj a takaró alá, ez csak a vihar :)

Csillagok a határ felett

-avagy vizsgaidőszak, májust meghazudtoló napsütésben :)

,,Helyesen kell érzékelned saját belső jeleidet. Meg kell tanulnod, hogyan különböztesd meg egymástól azokat a jelzéseket, amelyek felemelik a lelked azoktól, amelyek lerántanak a saját, külön bejáratú poklod örvényébe."

(Georg Klein)

Hétfő óta a szerencsés kiválasztottak lázasan írják az érettségi szebbnél szebb feladatait, míg más szerencsésebbek otthon ülnek és lazítanak, vagy max. bemennek egy év végi nyelvi vizsgára.
Vizsga, vizsgáztatók, és a vizsgázót hallgató, sebesen jegyzetelő tanárok...
a lényeg egy: megfelelni. 

Megfelelni az elvárásoknak, megfelelni a vizsgáztatónak, és végsősoron egy kicsit magadnak is. Megbukni, átcsúszni, megszerezni, lecsúszni és megkapni a legjobb jegyet. Nem mindegy, hogy mit érsz el ezek közül.
Vajon az életünk is erről szól? Egy vizsga az egész? A lényeg az, hogy végül megfeleljünk?
Mindannyian meg akarunk felelni valaminek/valakinek. Tudom én, olyan dolog ez mint nézni a Barátok köztöt... nyilvánosan senki se vállalná fel ;)
De valahol, ott mélyen legbelül talán mégis... Még ha nem is gondolsz rá, akkor is.
Épp, hogy megszületsz, ha nem sírsz fel azonnal és nem reagálsz úgy az Apgar-vizsgálaton (az a teszt, melyet rögtön születése után végeznek el a babán- a szerk.) , ahogyan azt kéne (én megértem, megszületni fárasztó dolog ;) ), akkor már egy kicsit nem feleltél meg. Ha hat évesen nem tudsz szép holdat rajzolni (:D), akkor nem mehetsz iskolába. Még nem feleltél meg. És akkor nem is folytatom a középiskolai felvételivel, a nyelvvizsgákkal és az érettségivel és a későbbi hivatással.
Vajon meg kell-e egyáltalán felelnünk megannyi dolognak?
Sok mindennek igen. Vannak dolgok, amiknek igenis meg kell, mert ezek a kihívások minket segítenek. Aztán vannak dolgok, amiket magunktól várunk el :) Ezeknek sem árt megfelelni, de nem szabad túlzásba esni.
Nem kell minden egyes dolognak megfelelnünk, amit mi akkor és ott jónak érzünk. Néha csak le kell ülnünk és szembenéznünk saját magunkkal. Leülni, és meghallani a halkan szitáló zajban a csendet. A csendet magunk körül és megteremteni ugyanezt magunkban. És hogyha rájöttünk, már réges régen megfeleltünk magunknak, akkor átléptük a határt. Ha elfogadtuk magunkat, akkor könnyebb lesz felmászni azon a létrán, ami a csillagokhoz vezet. A te, egyéni csillagaidhoz. :)
Mert elfogadni magunkat nem azt jeletni, hogy nem kell tenni azért, hogy még jobbak legyünk. Sokkal inkább, hogy békességben vagyunk magunkkal és arra törekszünk, hogy még jobbak legyünk... s talán, hogy még tökéletesebben szerethessünk. Nem csak azt, akit könnyű, hanem azt is, akit nehezebb. Mert ezzel segíted átlépni az ő határát is. És máris Te is jobb lettél.
Mert végül, úgyis a szeretet lesz a csúcspont. Igen, a csillagokkal a határok felett is.
:)

,,Now I see fire, inside the mountain

I see fire, burning the trees

I see fire, hollowing souls

I see fire, blood in the breeze

And I hope that you'll remember me

And if the night is burning

I will cover my eyes

For if the dark returns then..."

(Yes,I saw fire. But now I seeing stars... :) )

Ölelés :)