“Színház az egész világ.
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép:
s mindenkit sok szerep vár Életében…”
– William Shakespeare: Ahogy tetszik II. felvonás 7. szín
(fordította Szabó Lőrinc)
Érdekes kérdés, s (helyes) válasz nincs is rá –talán mind a kettő igaz.
Csak annyi a különbség, hogy az életben biztos jó szerepet kapsz és biztos megvan rá a tehetséged, hogy hűen éld a szereped.
A színház kevésbé reális ilyen szempontból.
Ha elég tehetséged van a színjátszáshoz, szerepet kapsz. Ha nincs... vagy nem kapsz, vagy a háttérben ugrabugrálhatsz, sokszor idétlenül. (Nem azt mondom, hogy rossz háttértáncosnak lenni :D )
De az élet más. Az élet a világ legreálisabb –és talán legirreálisabb– dolga.
Hisz' valóságos, de mégis... ugyanolyan, mint a színház.
Van egy rendező –teljesen egészen biztos vagyok benne, hogy van egy Rendező–, aki szuper darabokat ír nekünk. Olyanokat, amelyeknek a fő- és mellékszereplői is egyaránt mi vagyunk.
És a szerepek mindig ránk illenek. Nincs olyan, hogy valaki rossz szerepet kapna, hiszen az életben nem egy álarcot kell felvennünk, nem egy másik –olykor kitalált– személy bőrébe kell bújnunk.
Hanem a saját magunkéba. Fel kell húznunk a saját cipőnket, levenni a (félelmeink miatt felvett) álarcot és és megmutatni azt, hogy mi mivel és mit tudunk hozzátenni, ehhez a színháznak tűnő világhoz.
Igazából én mindig csak mellékszereplőnek érzem magam az életemben. Nincsenek főszereplők. Vagy ha van –akkor mindenki az.
Mindenkinek a legfontosabb szerep jutott.
Van aki hercegnő, van aki udvari bolond. Van aki herceg, van aki koldus. Aki békává varázsolt, aki elátkozott almába harapott, aki törpékkel aludt, aki Rómeó, aki Júlia. Ki bohókás kis nyuszi, boldogan éneklő kismadár vagy ki ravasz róka az erdő mélyén.
Neked is van egy teljes mértékben Rád szabott szerep, egy gyönyörű, színes ruhával (és nem jelmezzel!).
A lehetőség rajtad áll: a ruhatárban hagyod porosodni, kifakulni a Te, egyéni ruhádat, vagy felveszel más jelmezeket, és azokban játszod le az életed.
Nem mindegy, mi mellett döntesz. Igen, nehezebb –s talán néha ijesztőbb is– felvenni a saját ruhánkat, hiszen a forgatókönyvet nem kapjuk mellé automatikusan.
De van valami, amit megkapunk, ha így döntünk: igaz barátokat.
Mert ők látni fogják, ha a saját ruhád rajtad van, és bízni fognak benned. Mert tudják, az emberek egy idő után kinövik a jelmezük, megunják, vagy egyszerűen csak ledobják magukról.
De a saját szereped sose fogod kinőni, mert az Te vagy, örökké. (:
Sok barátot kaptam. Az én színházamban ők az én kis főszereplőim. :)
Rájuk figyelek a legjobban az 'előadás' közben, velük örülök és velük sírok, vagy csak egyszerűen nevetek egy-két hiba után, melyet később közösen javítunk ki.
Köszönöm hát Nekik a tegnapi szülinapi köszöntéseket, jókivánságokat, öleléseket, csokikat, koronát ( :D ), művészi festményeket ( :D ), leveleket, verseket, mivel örömkönnyeket csaltatok a szemembe.
 |
Köszönöm szépen, Hasenfracz Detti!!!
Van egy álmod,
Most valóra váltod.
Fűszál görbül, csak azt látod...
Így ír verset az egyik barátod.
Amíg fúj a szél addig nem kell félni
A bezárt ajtót senki fel nem tépi
Titkod őrizve, hidd el meg nem tudják,
Amíg saját magukon nem tapasztalják.
Nincs olyan ember ki bántana téged
Ettől már soha nem kell félned.
Barátaid körülötted állnak,
Minden lépésedre óvva vigyáznak.
Amíg a Nap süti a földet
Amíg a hajtás hoz valami zöldet
Amíg a folyó vize sokakat éltet
Amíg a tenger vizében sokan élnek
Addig nem kell félned el semmi nem vakít
Barátaid őrzik legfeltettebb titkaid.
Én is tartom a szám most ennyi tellett tőlem
Ez a vers meg a reggeli ölelésem.
Nincs olyan ember ki bántana téged,
A földet beragyogja természetes fényed.
Mert lehet hogy szemem,fáradt hangom remeg
De én örökké a barátod leszek...
Hasefrancz Detti, 2015.jan.22.
Ölelés! :)<3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése