Egy igaz történet :)

,,Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla. Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett.

-Tényleg? - hallatszott a suttogás

- Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!; - és - Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek; - szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltött a sok barát. Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: - Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?

Ő igent bólintott.

Erre a fiú azt mondta: - Mark nagyon gyakran beszélt magáról.

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.

- Valamit szeretnénk mutatni. - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből.

- Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.

A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.

- Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak. - mondta Mark anyja. - Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.

A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm. Chuck felesége pedig így szólt: Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba. "Az enyém is megvan még" mondta Marily. - A naplómban tartom". Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. Mindig magamnál hordom, - mondta Vicki, és hozzátette: - Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap. Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő."

 

Ötödikben mi is készítettünk hasonlót :)

És igen,még mindig megvan :)

Az íróasztalom fölöttt,a falamon,hogy minden nap lássam.. :)

Köszönöm! :)

 

Ölelés :) <3